Kutya első számú feladata a területe megvédése. Általában. Mindannyian láttunk vagy hallottunk olyan esetről ahol ez másként alakult, ahol a kutyák lecimboráztak az "ellenséggel", esetleg néminemű jutalomfalat érdekében talán, ki tudja. Nálunk ez nem így történt.
Egyik reggel, elindultam otthonról, gondosan bezártam az ajtót, ahogy szoktam. Viszont lakótársam ezt a folyamatot valahogy kifelejtette a reggeli rutinból, vagy egész egyszerűen rosszul forgatta a kulcsot a zárban. Végül is valamilyen úton módon, a lakás ajtaja nyitva maradt. Mi pedig csak késő délután szoktunk hazavergődni a fárasztó napunkból. Tehát az eb, reggeltől egész délutánig nyitott ajtónál volt. (Tudni kell a Belláról, hogy van egy számunkra igencsak idegfeszítő szórakozása (de szemmel láthatólag, Ő roppant mód élvezni szokta) , abban a pillanatban ahogy kinyitjuk az ajtót Ő "huss" már fut is föl a lépcsőn, vagy le, vagy keresztbeösszevissza a lépcsőházban. A két meggondolatlan gazdája meg fejvesztve rohan utána, hogy befogja a kóbor ebet. Gyakorlatilag ez is már egyfajta rutinná vált nálunk, mióta Bella az életünk része. :) )
Hazaérkezvén, láttuk az ajtót, hogy nem lett bezárva, annyira megijedtünk, hiszen nem botlottunk a Bellába a lépcsőházban. "Jézusom, hol lehet a kutya." Írtam már, hogy a Bellával való közös életem során, lábon szoktam kihordani a szívrohamokat, na az, ehhez képest királykisasszonyok teadélutánja. Be akartunk nyitni a lakásba, hátha valami csoda folytán nem tűnt el az eb. Így is történt. A Kutya nekitámaszkodva az ajtónak várt haza minket. Hirtelen nem tudtuk hova tenni a helyzetet. Aztán arra járt az egyik szomszéd, aki a következőket mesélte el nekünk: "Ez a kutya egész nap ott ült az ajtóban, szépen gondosan behajtotta azt, amikor a huzat megpróbálta kinyitni. Akárhányszor valamelyik lakó elhaladt az ajtótok előtt, ez a kutya eszméletlen éles ugatásba tört ki, hogy márpedig ide be nem jössz öcsém." Ezeknek a soroknak hallatán, valami megmagyarázhatatlan melegség járt át bennünket. Nem lehet leírni mit éreztünk ezekben a percekben. :)
Mondanom sem kell micsoda fejedelmi étket kapott cserébe a Bella, az aznapi tettéért. :)
Bármennyire is nehezek tudnak lenni a hétköznapok, akármennyire is ki tudja húzni a gyufát, az ilyen pillanatok után, valahogy értelmet nyer minden és ilyenkor érzi az ember, hogy "igen, érdemes csinálni". :)
2015. január 29., csütörtök
Macskaeledel
Minden ember életében előfordult már olyan, hogy egyszerre, hirtelen valami új dologgal kellett szembenéznie. Ez a kutyám életében is megesett már, rendszerint sokszor. Most ki is emelném, az egyik személyes kedvencemet.
Szokásos köreinket róttuk egy fagyos januári napon a kutyafuttató körül. Úgy éreztem, hogy aznap nincs kedvem edzeni a testem, így nem engedtem el a Bellát. (Pedig Ő nagyon igyekszik figyelni a gazdái koleszterin szintjére, de most valahogy igyekeztem én nyerni ezt a játszmát. ) Úgy tűnt a dolog, hogy ezt Ő hősiesen el is fogadta, nem akadékoskodott. Mire aztán előbukkant a bokor mélyéről egy számára beazonosíthatatlan szőrös kis lény. Láttam Bella arcán, hogy nemigen tud mit kezdeni a helyzettel. Odaosont a földönkívülinek látszó állathoz, megszaglászta és hanyatt homlok futott vissza mögém. (Nekem egyből a gyalogkakukk jutott eszembe, ahogy a porfelhő mögül, előbukkant a kutyám.) A kis ufó emlős, hozzáteszem annyira éles közönyt tanúsított a történtekre, hogy még el is terült kényelmesen a fűben. Bella közben rám nézett, aztán az ufóra, megint rám, és megint az ufóra. A kétségbeesését végérvényesen képtelen volt leplezni. Látta, hogy ez nem olyan állat, mint a gazdája és végképp nem olyan, mint Ő. Persze a lábamtól egy centit nem volt hajlandó elmozdulni. Egyszerre megindult felé a macska, Bella egy éles rántással, kirántotta a kezemből a pórászt és már "ott sem volt". Szerintem egy kemény fél órát terrorban tartotta a Bellát az ufó, de bármennyire is segíteni szerettem volna, elveszett ebemen, gyorsabbak voltak, mint én. A kő kemény fél órás koncentrációs tábor feelingü veszély után, az ufó elment. (Biztosan érezte az orosz felszabadító erőt a közelben.) Bellát olyannyira megviselték az események, hogy nem volt hajlandó a négy lábán jönni hazáig, a karomban kellett cipelnem. (Na mármost, az hagyján, hogy megint Ő nyerte a koleszterin csatát, de hogy még egy 30 kilós meglett állatot is cipelhettem hazáig, ez már azért több a soknál.) De az én kutyám, szeretem, óvom amikor csak tudom....... Még, ha ilyen pillangólelkű is. :) Hazaérvén, egyből rákapott a komódra az előszobában, szétrágta, ahogy azt még kutya soha nem rágta szét. Ha ez még nem lett volna elég kivájt a betonfalból egy jókora darabot, bónusz gyanánt, azután desszertként megette (nem szétrágta, megette) az egyik fazekam fülét (mindezt 15 perc alatt, míg én zuhanyoztam). Kilépve a fürdőszobából, valóban egy második világháborús csatatéren találtam magam. Olyan deja vu-m lett hirtelen, mint ha ma már idő utaztam volna egyszer. De Bella arcán megnyugvást láttam, földolgozta a megrázkódtatást. Így nem szidtam le, hagytam hogy ismételten a kutyám győzzön... :)
(De mindenkit megnyugtatok, azóta az összes macskát hibáztatja a történtekért, és imádja jól megkergetni őket. Föl kellett ocsúdni az első sokkból, úgy gondolom. :) )
Szokásos köreinket róttuk egy fagyos januári napon a kutyafuttató körül. Úgy éreztem, hogy aznap nincs kedvem edzeni a testem, így nem engedtem el a Bellát. (Pedig Ő nagyon igyekszik figyelni a gazdái koleszterin szintjére, de most valahogy igyekeztem én nyerni ezt a játszmát. ) Úgy tűnt a dolog, hogy ezt Ő hősiesen el is fogadta, nem akadékoskodott. Mire aztán előbukkant a bokor mélyéről egy számára beazonosíthatatlan szőrös kis lény. Láttam Bella arcán, hogy nemigen tud mit kezdeni a helyzettel. Odaosont a földönkívülinek látszó állathoz, megszaglászta és hanyatt homlok futott vissza mögém. (Nekem egyből a gyalogkakukk jutott eszembe, ahogy a porfelhő mögül, előbukkant a kutyám.) A kis ufó emlős, hozzáteszem annyira éles közönyt tanúsított a történtekre, hogy még el is terült kényelmesen a fűben. Bella közben rám nézett, aztán az ufóra, megint rám, és megint az ufóra. A kétségbeesését végérvényesen képtelen volt leplezni. Látta, hogy ez nem olyan állat, mint a gazdája és végképp nem olyan, mint Ő. Persze a lábamtól egy centit nem volt hajlandó elmozdulni. Egyszerre megindult felé a macska, Bella egy éles rántással, kirántotta a kezemből a pórászt és már "ott sem volt". Szerintem egy kemény fél órát terrorban tartotta a Bellát az ufó, de bármennyire is segíteni szerettem volna, elveszett ebemen, gyorsabbak voltak, mint én. A kő kemény fél órás koncentrációs tábor feelingü veszély után, az ufó elment. (Biztosan érezte az orosz felszabadító erőt a közelben.) Bellát olyannyira megviselték az események, hogy nem volt hajlandó a négy lábán jönni hazáig, a karomban kellett cipelnem. (Na mármost, az hagyján, hogy megint Ő nyerte a koleszterin csatát, de hogy még egy 30 kilós meglett állatot is cipelhettem hazáig, ez már azért több a soknál.) De az én kutyám, szeretem, óvom amikor csak tudom....... Még, ha ilyen pillangólelkű is. :) Hazaérvén, egyből rákapott a komódra az előszobában, szétrágta, ahogy azt még kutya soha nem rágta szét. Ha ez még nem lett volna elég kivájt a betonfalból egy jókora darabot, bónusz gyanánt, azután desszertként megette (nem szétrágta, megette) az egyik fazekam fülét (mindezt 15 perc alatt, míg én zuhanyoztam). Kilépve a fürdőszobából, valóban egy második világháborús csatatéren találtam magam. Olyan deja vu-m lett hirtelen, mint ha ma már idő utaztam volna egyszer. De Bella arcán megnyugvást láttam, földolgozta a megrázkódtatást. Így nem szidtam le, hagytam hogy ismételten a kutyám győzzön... :)
(De mindenkit megnyugtatok, azóta az összes macskát hibáztatja a történtekért, és imádja jól megkergetni őket. Föl kellett ocsúdni az első sokkból, úgy gondolom. :) )
2015. január 28., szerda
Bella a fakanálgyilkos
Belláról tudni kell, mindent ami mozdítható (olykor azt is, ami nem) előszeretettel rágja eredet alkotóelemeire. Ez egy remek hobby, lehet egyszer én is kipróbálom, ha már a kutyámnak ekkora örömet okoz. De ez most mindegy.
Ezen a napon is, mint minden napon hazamentem (nos, hát ez meglepő, igen), na, tehát hazamentem, és levittem sétálni a Bellát, azaz a Bella vitt le engem sétálni. (Mi egyébként sétának hívjuk a hosszútávfutást.. ) Okosan ügyesen elszökött ahogy ez rendszerint lenni szokott, kergettem három utcányit, de ez rutin, nem is kapcsolódik a sztorihoz. Hazaértünk. Bella eltűnt, ahogy a konyhába értem. Gyanús volt a szitu, de nem találtam semmi rosszalkodásra utaló nyomot. Nekiálltam, spagettit főzni. Fölvágtam a hagymát, fölmelegítettem az olajat. (Bella még mindig sehol. Már tudtam, hogy hamarosan valami kedvezőtlen fog érni.) Hát így is történt... Beletettem a hagymát a forró olajba amikor nyúltam volna a fakanálért, ami nem volt sehol. Nos, megvan a hiba a rendszerben. Az hagyján hogy miután előkapartam a kutyát és ott lógott a szájába az utolsó mohikán fakanalam, de hogy a hagyma mit művelt addig a serpenyőben, azt inkább le sem írom. Leszidtam a kutyát, közben próbáltam rájönni a megoldásra, hogy fakanál nélkül, hogyan főzzek spagettit. (Mert hát ugye, bolt a közelben egyértelműen nem volt már nyitva, evidens. Nehogy jól érezzem magam. ) Aztán fejembe ötlött, hogy majd én a "húskiszedőszerkentyű"-vel úgy meg tudom majd csinálni, de úgy.. meg amúgy egyébként. Igen ám, de hiába vagyok nő, ebben az esetben valahogy nem tudtam kétfelé figyelni... Hiba. Bella eltűnt. Már meg sem kerestem, mert láttam, hogy a darált húsnak nyoma veszett. Ő nyert. Mindig Ő nyer. Képtelen vagyok győzni. :)
Ezen a napon is, mint minden napon hazamentem (nos, hát ez meglepő, igen), na, tehát hazamentem, és levittem sétálni a Bellát, azaz a Bella vitt le engem sétálni. (Mi egyébként sétának hívjuk a hosszútávfutást.. ) Okosan ügyesen elszökött ahogy ez rendszerint lenni szokott, kergettem három utcányit, de ez rutin, nem is kapcsolódik a sztorihoz. Hazaértünk. Bella eltűnt, ahogy a konyhába értem. Gyanús volt a szitu, de nem találtam semmi rosszalkodásra utaló nyomot. Nekiálltam, spagettit főzni. Fölvágtam a hagymát, fölmelegítettem az olajat. (Bella még mindig sehol. Már tudtam, hogy hamarosan valami kedvezőtlen fog érni.) Hát így is történt... Beletettem a hagymát a forró olajba amikor nyúltam volna a fakanálért, ami nem volt sehol. Nos, megvan a hiba a rendszerben. Az hagyján hogy miután előkapartam a kutyát és ott lógott a szájába az utolsó mohikán fakanalam, de hogy a hagyma mit művelt addig a serpenyőben, azt inkább le sem írom. Leszidtam a kutyát, közben próbáltam rájönni a megoldásra, hogy fakanál nélkül, hogyan főzzek spagettit. (Mert hát ugye, bolt a közelben egyértelműen nem volt már nyitva, evidens. Nehogy jól érezzem magam. ) Aztán fejembe ötlött, hogy majd én a "húskiszedőszerkentyű"-vel úgy meg tudom majd csinálni, de úgy.. meg amúgy egyébként. Igen ám, de hiába vagyok nő, ebben az esetben valahogy nem tudtam kétfelé figyelni... Hiba. Bella eltűnt. Már meg sem kerestem, mert láttam, hogy a darált húsnak nyoma veszett. Ő nyert. Mindig Ő nyer. Képtelen vagyok győzni. :)
Bella a kukás
Elöljáróban csak annyit: az én kutyám, szeretem, óvom amikor csak tudom, és Ő ezt valamilyen formában mindig megpróbálja viszonozni nekem.
Ez így történt a minap is. Fölkeltem, megcsináltam a kávémat, elmentem zuhanyozni. Minden a megszokott menetrend szerint történt. Leültem a gépemhez (Bellát addig kizártam a konyhába, ne zavarjon) elkezdtem enyhíteni Candy Chrush függőségemen, amikor egyszer csak Belluskám drágám kaparta az ajtómat (szokott ilyet máskor is nem is vettem komolyan). Mielőtt elérnénk a történet csattanójáig, leszögezném azt, hogy az én kutyám egy roppant intelligens kis állat. Mindig tudja, mikor csinál rosszat, olyankor már "ott sincs", ha rajtakapom. Ez ma nem így történt. Induláshoz készülődvén kinyitottam az ajtóm (most már tudom, hogy az első hibát itt követtem el). Bella két zacskó szemét között csücsült, amit gondosan (szerinte, szerintem szelektíven) kiválogatott nekem, hogy megkönnyítse a dolgom. Na itt ebben a nemes pillanatban kettő darab szívrohamot hordtam ki lábon, nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. A kutya nem menekült el, szóval Ő nem gondolta, hogy ezzel rosszat csinál. Korán reggel nem voltam benne biztos, hogy közölni szeretném vele a tényt, hogy márpedig ilyet nem szabad. Végül úgy döntöttem, hogy szemet hunyok a tette felett és megsimogatom, délutánra úgy is fog még valamit csinálni ami miatt leordíthatom (tartalékolom az erőmet). (Itt követtem el a második és egyben az utolsó, ámbár a legnagyobb hibát.) Amint megtettem a második lépésemet a gyanútlan kutya felé, akkora seggest vágtam amekkorát Benny Hill megirigyelhetne, erre a kutya megijedt és már "ott sem volt". Na.. hát... ez is lehetne egy nevelési módszer. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)