Bella a kukás

Elöljáróban csak annyit: az én kutyám, szeretem, óvom amikor csak tudom, és Ő ezt valamilyen formában mindig megpróbálja viszonozni nekem.

Ez így történt a minap is. Fölkeltem, megcsináltam a kávémat, elmentem zuhanyozni. Minden a megszokott menetrend szerint történt. Leültem a gépemhez (Bellát addig kizártam a konyhába, ne zavarjon) elkezdtem enyhíteni Candy Chrush függőségemen, amikor egyszer csak Belluskám drágám kaparta az ajtómat (szokott ilyet máskor is nem is vettem komolyan). Mielőtt elérnénk a történet csattanójáig, leszögezném azt, hogy az én kutyám egy roppant intelligens kis állat. Mindig tudja, mikor csinál rosszat, olyankor már "ott sincs", ha rajtakapom. Ez ma nem így történt. Induláshoz készülődvén kinyitottam az ajtóm (most már tudom, hogy az első hibát itt követtem el). Bella két zacskó szemét között csücsült, amit gondosan (szerinte, szerintem szelektíven) kiválogatott nekem, hogy megkönnyítse a dolgom. Na itt ebben a nemes pillanatban kettő darab szívrohamot hordtam ki lábon, nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. A kutya nem menekült el, szóval Ő nem gondolta, hogy ezzel rosszat csinál. Korán reggel nem voltam benne biztos, hogy közölni szeretném vele a tényt, hogy márpedig ilyet nem szabad. Végül úgy döntöttem, hogy szemet hunyok a tette felett és megsimogatom, délutánra úgy is fog még valamit csinálni ami miatt leordíthatom (tartalékolom az erőmet). (Itt követtem el a második és egyben az utolsó, ámbár a legnagyobb hibát.) Amint megtettem a második lépésemet a gyanútlan kutya felé, akkora seggest vágtam amekkorát Benny Hill megirigyelhetne, erre a kutya megijedt és már "ott sem volt". Na.. hát... ez is lehetne egy nevelési módszer. :)