Minden ember életében előfordult már olyan, hogy egyszerre, hirtelen valami új dologgal kellett szembenéznie. Ez a kutyám életében is megesett már, rendszerint sokszor. Most ki is emelném, az egyik személyes kedvencemet.
Szokásos köreinket róttuk egy fagyos januári napon a kutyafuttató körül. Úgy éreztem, hogy aznap nincs kedvem edzeni a testem, így nem engedtem el a Bellát. (Pedig Ő nagyon igyekszik figyelni a gazdái koleszterin szintjére, de most valahogy igyekeztem én nyerni ezt a játszmát. ) Úgy tűnt a dolog, hogy ezt Ő hősiesen el is fogadta, nem akadékoskodott. Mire aztán előbukkant a bokor mélyéről egy számára beazonosíthatatlan szőrös kis lény. Láttam Bella arcán, hogy nemigen tud mit kezdeni a helyzettel. Odaosont a földönkívülinek látszó állathoz, megszaglászta és hanyatt homlok futott vissza mögém. (Nekem egyből a gyalogkakukk jutott eszembe, ahogy a porfelhő mögül, előbukkant a kutyám.) A kis ufó emlős, hozzáteszem annyira éles közönyt tanúsított a történtekre, hogy még el is terült kényelmesen a fűben. Bella közben rám nézett, aztán az ufóra, megint rám, és megint az ufóra. A kétségbeesését végérvényesen képtelen volt leplezni. Látta, hogy ez nem olyan állat, mint a gazdája és végképp nem olyan, mint Ő. Persze a lábamtól egy centit nem volt hajlandó elmozdulni. Egyszerre megindult felé a macska, Bella egy éles rántással, kirántotta a kezemből a pórászt és már "ott sem volt". Szerintem egy kemény fél órát terrorban tartotta a Bellát az ufó, de bármennyire is segíteni szerettem volna, elveszett ebemen, gyorsabbak voltak, mint én. A kő kemény fél órás koncentrációs tábor feelingü veszély után, az ufó elment. (Biztosan érezte az orosz felszabadító erőt a közelben.) Bellát olyannyira megviselték az események, hogy nem volt hajlandó a négy lábán jönni hazáig, a karomban kellett cipelnem. (Na mármost, az hagyján, hogy megint Ő nyerte a koleszterin csatát, de hogy még egy 30 kilós meglett állatot is cipelhettem hazáig, ez már azért több a soknál.) De az én kutyám, szeretem, óvom amikor csak tudom....... Még, ha ilyen pillangólelkű is. :) Hazaérvén, egyből rákapott a komódra az előszobában, szétrágta, ahogy azt még kutya soha nem rágta szét. Ha ez még nem lett volna elég kivájt a betonfalból egy jókora darabot, bónusz gyanánt, azután desszertként megette (nem szétrágta, megette) az egyik fazekam fülét (mindezt 15 perc alatt, míg én zuhanyoztam). Kilépve a fürdőszobából, valóban egy második világháborús csatatéren találtam magam. Olyan deja vu-m lett hirtelen, mint ha ma már idő utaztam volna egyszer. De Bella arcán megnyugvást láttam, földolgozta a megrázkódtatást. Így nem szidtam le, hagytam hogy ismételten a kutyám győzzön... :)
(De mindenkit megnyugtatok, azóta az összes macskát hibáztatja a történtekért, és imádja jól megkergetni őket. Föl kellett ocsúdni az első sokkból, úgy gondolom. :) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése